2. Kevin

 Görög isten. Azt hiszem, a hasonló kaliberű emberekre szokás mondani ezt. Ugyanis aki megakadályozta, hogy eltaknyoljak a folyosón, tényleg az. Majd' meghalok, miközben a gyönyörűséges tengerkék szemekbe bámulok. A srác huncut mosollyal ajándékozza meg a bamba arckifejezésemet. Óvatosan segít talpra állni, bár én a látványától még most is eléggé instabilnak érzem magamat.
-Öhm.. Helló-nyögöm ki nagy nehezen.
-Szia- a fiú kedvesen mosolyog rám, miközben tökéletes kezével abba a "direkt kócos", sötét hajába túr.
-Én Dinah vagyok- bénán odanyújtom neki a kezemet.
-Kevin- furán bámul a kinyújtott karomra, majd kínosan elröhögve magát megrázza.
Nyomibban be sem mutatkozhattam volna. Hülye, hülye, hülye!
 Talán egy perc telhet el, miközben némán meredünk egymásra, bár én óráknak érzem, Kevin végre megszólal.
-Én.. a mosdót keresem.
Aha. Szóval csak a mosdót keresi.
-Végig a folyosón, jobbra fordulsz, majd balra a harmadik ajtó- nyögöm ki egy szuszra.
-Oké. Köszi. Akkor szia- egy pillanatig még habozik, majd elindul.
Akkor szia. Szóval ő ennyivel el is intézte.
-Szia-suttogom, persze már nem hallja.
  Kissé kábán indulok tovább a könyvtárhoz. Vajon ki ő? Új diák? Ha igen, hányadikos? Vagy csak valakit elkísért? Képtelen vagyok kiverni a képet a fejemből, ahogy lazán állt a folyosón, zsebre dugott kézzel, és a hosszú szempillái alól egyenesen rám nézett, miközben a világ legtökéletesebb mosolyával ajándékozott meg. Uramisten, mi történik velem? Általában nem szoktam fiúkról ábrándozni. Inkább azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon hány tankönyvet kapok. Szerencsére ez eltereli a figyelmemet valamelyest.
 A könyvtáros néni megajándékoz jó pár tankönyvvel. Amit most cipeljek haza. A hátizsákomban. Éljen. Csak eltörik a hátam, mire hazaérek. Sóhajtva a vállamra kapom a táskámat, miután mindent belepakoltam. Kint ismét elbénázok egy sort a biciklizárral, majd felülök, és hamar hazatekerek.
 Otthon üzenet vár anyutól.
"Kicsim, el kell mennem a boltba. Egy óra múlva jövök. Legyél jó, szeretlek. Puszi, Anyu."
Klassz, szóval egyedül vagyok. Felcaplatok a szobámba, az ágyra dobom a hátizsákom, a gurulós székembe vetem magam, és megpördülök. A laptopomat az asztalomon hagytam, így most felnyitom, és felmegyek a közösségire. Dühösen malmozok az ujjaimmal. Nem tudom a teljes nevét. Igen, időközben Kevin ismét befészkelte magát az agyamba. Szánalmas próbálkozás, de azért beírom. "A srác, aki elkapott ma a folyosón, amikor majdnem eltaknyoltam." Hmm. Kár, hogy így nem lehet keresni. Pedig hasznos dolog lenne.
 Jött egy üzenetem Kate-től, megnyitom. Beszámol a külföldi élményeiről, volt vidámparkban, meg egy csomó tök jó helyen. És megismerkedett egy sráccal, akiről most ömleng a levélben. Vajon hamarosan én is bővebb információkkal szolgálhatok neki Kevinről?
 Majd meglátjuk.

1. The first occasion

Hangos csörrenésre kapom fel a fejem. Az ébresztőóra. Hurrá. Erősen kell törnöm a fejemet, hogy miért állítottam be az órámat, amikor még nyár van. Ja, persze. A tankönyvekért kell a suliba mennem. Vagyis látnom kell ma az osztálytársaimat. Hangos sóhajtással visszahanyatlom az ágyba, és a fejemre húzom a párnát.
Képtelenség, hogy ilyen gyorsan eltelt a nyár. Az egész szünidő alatt kiügyeskedtem, hogy ne kelljen találkoznom az osztályommal, erre most megint eljött a nap. Tulajdonképpen ők szeretik egymást, csak valahogy én kimaradtam mindig is a szeretetükből. Talán mert ilyen magamnak való vagyok. Amíg az osztályban a legtöbb lány a 'ruhákról, pasikról, plázákról, pasikról a plázában' beszélgetnek, én szívesebben húzódom egy sarokba, és olvasok. Az olvasás néhány osztálytársamnak (inkább a legtöbb osztálytársamnak) nehézséget jelent. Szerintem van köztük olyan, aki még életében nem fogott könyvet a kezében. Ez meg is látszik az agyi képességeiken. Különféle klikkek alakultak ki az osztályunkban. Vannak a 'menők', a 'normálisak', a 'nyomik', és vagyok én. Haha, vicces a helyzetem. Bár ez engem soha sem érdekelt. Mindig is kilógtam a sorból. Idén a 10. osztályt kezdem, és azt hiszem, ez is ugyanolyan "eseménydús" lesz, mint a többi. Mielőtt az gondolnád, hogy én vagyok a magányos farkas, akit mindenki utál, (bár szerintem elég sokan utálnak) közölni szeretném, hogy igenis vannak barátaim. Csak nem itt. A legjobb barátnőm, Kate, külföldön tanul, ezért elég ritkán találkozunk. Rajta kívül megvan az én kis baráti köröm, akik nem az osztálytársaimmal hasonló kaliberű tagok, hanem normális, értelmes emberek.
Azon kapom magam, hogy már körülbelül 10 perce készülődnöm kéne. Álmosan kikászálódom az ágyból, és a fürdőszobába ballagok. Villámgyorsan lezuhanyzom, majd magamra kapok pár göncöt. Lekászálódom a lépcsőn (az én szobám az emeleten található), és a konyhában anyumra találok. Mint minden reggel, most is boldogan és felszabadultan a reggeli pirítósomat készíti. A szüleim elváltak ötéves koromban, így aput csak hétvégenként látom. Mondjuk ezt annyira nem bánom, sosem fogom elfelejteni azt a képet, amikor apa felpakolt a kocsira, és elhajtott, miközben mi anyuval a kocsifelhajtóról bámultunk utána. Anya erős nő, de abban a pillanatban neki is legördült egy-két könnycsepp az arcán.
-Jó reggelt, Dinah!- Ja, igen, azt elfelejtettem közölni, hogy így hívnak. Pontosabban Dinah Brown-nak.
-Szia, anyu.
-Hogy vagy?
-Hát, sokkal jobban voltam mindaddig, amíg eszembe nem jutott, hogy ma újra látnom kell szeretett osztálytársaimat.
Anyu együttérzően pillant rám, majd visszafordul a reggelikészítéshez. Addig én lekászálódom az asztalhoz, és a napilapban átfutom a híreket. Közben a reggeli kész lesz, befalom, és elmegyek fogat mosni. Nagyban bámulom magamat a tükörben, és a fogaimat csiszálom, miközben azon gondolkodom, hogy mi van, ha ez az év talán más lesz? Hitetlenül megrázom a fejemet. Ezt én sem gondoltam komolyan. Párszor végighúzom kissé hullámos, sötétbarna tincseimen a fésűt, felkapom a táskámat, és leviharzok a földszintre. Gyorsan fölkapom az egyik kissé viharvert tornacsukámat, puszit dobok anyu felé, és kimegyek a kertbe, hogy előássam a biciklimet a sok limlom közül. Most még kellemes az idő, de úgy gondolom, később talán még a lenge ingem is soknak fog számítani. A garázsban káosz uralkodik, de mégis pár perc alatt rálelek régi kerékpáromra. Büszkén vigyorgok. Ez máskor lassabban szokott menni. Talán mérnem kellett volna az időt. Na, tökmindegy. Szerencsére alig háromutcányira lakok az iskolától, így hamar odaérek. Lekászálódom a biciklimről, majd elszerencsétlenkedek egy sort a biciklizárral. Kissé feljebb húzom a vállamon a táskám szíját, és beballagok az iskola épületébe. Kellemes félhomály van, és meglepően csend. Csak néhány gyerekhangot hallok, valószínűleg ők is a tankönyvosztásra érkeztek. A könyvtár felé veszem utamat, amikor egy (sajnos) ismerős, idegesítő hangot hallok magam mögül.
-Hali, Dinah!-ez Maggie lesz. Az egyik idegesítő(ha nem a legidegesítőbb) osztálytársam. Éljen.
Megfordulok, Maggie szökdelve jön felém, az arcán talán aranyosnak nevezhető vigyorral. Próbálok kedvesen  mosolyogni rá, de azt hiszem, csak egy vicsorra telik minden energiámból.
-Helló, Maggie.
-Hogy vagy? Régen taliztunk- sokkal jobban voltam, amíg te nem érkeztél. Hál' istennek, hogy régen "taliztunk".
-Kösz, megvagyok. Ja, azt hiszem, utoljára az évzárón.
-Nem jöttél el a nyári programokra a suliba. Pedig volt ám köztük nagyon cukcsi is.
-Hát, eléggé elfoglalt voltam-nem, igazából nem voltam elfoglalt, de külön örülök, hogy kihagytam ezeket a remek programokat, ha némelyik "cukcsi" volt.
- Kár. Na szióka, Brigitteék várnak- remek, szóval itt van az egész pereputty. Amilyen gyorsan megjelent, olyan hamar tűnt el a lány.
 Sóhajtva továbbmegyek a folyosón a könyvtár felé, és valószínűleg nagyon a gondolataimba mélyedhetek, mert hirtelen majdnem orra bukok. De mégsem, mert egy kéz odanyúl, és elkap. Hirtelen nem értettem, ki lehet az, mert a sulis ismerőseim közül szerintem mindannyiuk hagyta volna, hogy pofára essek. Kíváncsian megmentőm arcába nézek, és eláll a lélegzetem.